Wagner Péter építész-grafikus hosszú évek óta járja Erdélyt és csodálatos kitartással, rendszerezettséggel örökíti meg a különböző tájegységek szépségeit, építészeti örökségét. Szék, Kalotaszeg, Mezőség, Küküllőmente után 2014 és 2016 között Dél-Erdélyt barangolta be, több tucatnyi  színes krétarajzon örökítve meg e vidék szépségeit. Az alkotásoknak egy része május derekán került kiállításra a dévai Melite Református gyülekezeti Házban, ahol Szabó Zsolt, a kolozsvári Művelődés Egyesület elnöke méltatta az alkotót. A tárlatmegnyitót a dévai Szivárvány Nyugdíjasklub énekkarának műsora tette színesebbé. A képek lenyügözően hatottak. A látogatók nagy örömmel fedezték fel az otthonként emlgetett táj szépségeit, építészeti kincseit Wagner Péter  sajátos ábrázolásában. Az alkotóval a tárlatmegnyitót követően beszélgettünk.

– Újszerűen hat a tárlat címe. Az Erdélyi szigetvilág nem egy ismert fogalom…

– A cím Szabó Zsolttól (a kolozsvári Művelődés Egyesület elnöke – szerk. megj.) származik. Én más címet szerettem volna adni. De ő valahogy ezt a sziget hasonlatot jónak tartotta. Sokat jártam Erdélyben és egy kis írásban meg is fogalmaztam amit láttam, tapasztaltam: tulajdonképpen a Székelyföld az a vidék, amely tömbként őrzi a magyarságát és a többi vidék többé-kevésbé szigetként él. De vannak nagyobb szigetek, mint Kalotaszeg vagy Szilágyság és vannak kisebb szigetek, amelyek inkább Dél-Erdélyre jellemzőek. És így ez a sziget hasonlat nagyon jól fedi amit itt láthatunk. És az is igaz, hogy ebben a tengerben, amiben él a magyarság ezek az apró szigetek állandóan erodálódnak és mind kisebbek és kisebek lesznek. Ez még inkább erősíti ezt a hasonlatot. Én amúgy a Szép szomorú szórvány címet akartam adni, de hát az sokkal szomorúbb mint ez a szigetvilág dolog.

– A tárlat alkalmával is említette, hogy elég szomorúnak látta ezt a vidéket, talán ezért is használt több színt a mostani alkotásokban, egyfajta ellensúlyozásképp….

– Igen. Hát többen vitatták itt e vidék szomorúságát. Természetesen rettentő sok pozitív dolog történt, már azóta is, amióta ez az anyag kezdett összegyűlni, 2016 óta eltelt három év és azóta is sok minden történt. De hát kétségtelen, hogy az ember amikor végigjárja Fehér megyének azt a részét, amelyet leginkább sújtott az 1849-es pusztítás, azokat a puszta templomokat, falvakat látva egy nagyon szomorú kép rajzolódik ki. Ugyanígy Hunyad megye déli részén, ahol abszolút visszahúzódóban van az élő magyarság.  A templomok egyre inkább romosodnak és fogynak el és nem is nagyon vannak emberek. Ezért nagyon szomorú kép alakult ki az eredendően pesszimista lelkemben. De az a színesség amit említett az lehet valóban ennek ellensúlyozására született. Mert mindenféle szempontból nagyon gazdag ez a hely, nagyon szépek ezek az épületek, ezek az emlékek, amik itt megörökítésre kerültek. És rettentő sok történelmi esemény fűződik ehhez a vidékhez. Mert nagyon erős egyéniségek határozták meg ennek a vidéknek a képét. Ha csak a Hunyadiakra gondolunk, illetve Bethlen Gáborra, aki Marosillyén született, vagy Martinuzzi Fráter Györgyre, aki az egész erdélyi politikát irányította jó ideig, vagy a fogarasi várra … és egy csomó más olyan helyre, ami nem azért nevezetes, mert egy gróf vagy báró lakott ott, hanem azért, mert az a személy akinek a tulajdona volt és akinek az élete hozzá kötődik, az ország szempontjából is nagyon jelentős volt. Ami kevés helyen mondható el. Belevettük Délerdélybe a Küküllővidékét is, így beszélhetünk Küküllővárról, Bethlenszentmiklósról, Keresdről is, olyan családi fészkekről, melyek meghatározó szerepet játszottak az erdélyi fejedelemség életében.

–  A tárlatmegnyitón az is kiderült, hogy nem egyszerű utazóként vagy bohókás művészként járja ezt a vidéket és ezt azt meglát és megfest, hanem nagyon rendszeresen és tudatosan veszi sorra Erdély tájegységeit. És végül is sok esztendeje végzi ezt a munkát. Miért?

– Megmondom őszintén, erről nehéz meghatottság nékül beszélni. Az apám Kolozsváron született és a fiatalságát ott töltötte és érdekes módon valahogyan belekerült egy művész társaságba. Senki a családban nem volt semmilyen képzőművészeti vénával megáldva és apám aki nyilván sokat olvasott valahogyan kapcsolatba került a kolozsvári művészekkel. Elsősorban magyarokkal, de akkor ez a kolozsvári művészélet elég vegyes dolog volt. Volt is erről egyszer kiállítás. A Boema művészcsoportról, melynek voltak román magyar és német tagjai is. És apám barátságot között velük, olyanokkal mint Szervatiusz Jenő, Tasso Marchini, Fülöp Antal Andor, Szolnay Sándor, Catul Bogdan, Walter Widmann –  olyan emberekkel, akik meghatározták az egész életét. Nekem is nagyon furcsa, mert ő 1903-ban született és ézek a barátságok a 20-as években szövődtek. 1924-ben készült az első protré amit róla Szolnay Sándor festett. Tehát nagyon fiatal volt még amikor ő ebbe belecsöppent és talán épp ezért volt annyira meghatározó az életében, hogy nem tudta elfelejteni. A világháború Magyarországra sodorta, de a hatvanas évektől kezdett visszajárni. Budapesten kevés barátja volt, az is mind erdélyi. És amikor kezdett visszajárni, újra felvette ezeket a fonalakat, azokkal akik még éltek. Sajnos már nem voltak túl sokan. Apám nem sokat beszélt. De 1969-ben amikor érettségiztem, nyáron elküldött Kolozsvárra  és akkor ott laktam a Szervatiusz házban, ami amúgy is egy legenda volt nemcsak Kolozsváron, hanem az egész magyar világból zarándoklatként jártak oda az emberek. Én meg  mint kezdő egyetemi hallgató ott lehettem egy hónapig velük és ez meghatározta az én egész további életemet.  Minden, amit ott láttam hallottam tapasztaltam. Nem jártak össze sok emberrel de azért mégis jöttek. És voltak apámnak persze még barátai akiket rendszeresen látogattam: Balázs Péter festőművész, Fülöp Andor aki akkor még élt és együtt kávézgattunk kis cukrászdákban. Tehát egy ilyen fantasztikus életbe csöppent bele az ember, ami otthon nem nagyon volt. Persze amúgy is érdekelt már a népi kultúra, néprzajz és pont abban az időben volt nagyon divatos úticél Erdély. A Biharisok már ’67-68-ban kezdték fölfedezni a széki népi táncokat, népdalokat, a táncház jelenséget, ami ott még egy élő dolog volt.

És ez engem is rettenetesen érdekelt és elkezdtem ezzel foglalkozni. Nem tudományosan, de legalább hozzáolvasni. Otthon is Magyarországon, ahol nem volt már a népi kultúrának, népi építészetnek élő megjelenési formája. Az ember belecseppent egy olyan világba, ahol mindez még élt. És emlékszem, Szervátiusz Tibor által ismertem meg Kallós Zoltánt, aki amúgy is vadászott a magyarországi fiatalokra és vitte őket és mondta, hogy ide menj, oda menj, ezt csináld azt csináld. És ő vitt ki engem is először Székre, 1970 augusztusában. És ott találkoztam ezzel a hihetelenül archaikus világgal, ami romantikus lelkemet meg is fogta, nem csak a szakszerű oldala, hanem az egésznek a mélysége és a romantikája, ami egy egészen átütő erejű dolog volt. Nem is volt ehhez fogható Erdélyben sem –  talán  még a Gyímesek. A Szervatius családnak volt ott egy kalibája. 1969-ben elmentünk együtt a gyerekekkel meg Jenő bácsival és ott voltunk egy hétig, augusztusban. Soha még úgy nem fáztam mint ott. Minden ruhámat ami a hátizsákban volt, mindent fölvettem, egymásra alsónadrágokat és pulóvereket, úgy sem tudtam átmelegedeni. Az is egy elemi találkozás volt ezzel a világgal. Utána már szisztematikusan, hátizsákal autóstoppal jártam be  azt, amit az öt nyár alatt be lehetett járni mert miután dolgozni kezdtem már nehezebben lehetett menni. Viszont volt egy baráti társaságunk akikkel rendszeresen hosszabb-rövidebb utakra jöttünk és tartottunk különböző helyeken vetített képes előadást, amit hol tűrtek, hol nem, de támogatni nem támogattak.  

De mindenesetre ezzel próbáltuk ezt a világot egy kicsit közelebb hozni a magyarországi emberekhez. Nem is nagyon kellett, mert akkor nagy divatja volt, hogy a fiatalok jöttek, elsősorban a zene és a tánc miatt, de tény, hogy jöttek Erdélybe. Úgyhogy amikor később, lehetőség volt bejárni ezeket a vidékeket, akkor valahogyan megszólalt bennem a mérnöki rendezettség, rendszeresség iránti igény. Ami talán egy kicsit családi vonás, a német vér vagy karakter is hozta magával. És családi gyökerű a gyűjtési szenvedély is. Mert  apám is gyűjtő volt és láttam hogy ez mit jelent, hogy valamilyen gyűjteményt összehozni, aminek komoly értéke van, ami tudatosan van összeválogatva, összegyűjtve. Ezt gyerekkorom, eszméletkorom  óta láttam. Ezért van az, hogy ezek a gyűjtemények sorra megvalósultak. Az első volt a széki. Még 1972-ben  felmérések készültek és egy olyan fotó anyag, amit ma már nem lehet lefényképezni. Nem csak emberekre gondolok, vagy nem elsősorban emberekre, mint Kornis Péter és a többiek, akiket elsősorban a folklór érdekelt, hanem az épületekre. A népi építészet, a ház senkit nem érdekelt igazából, nem is volt egy látványos valami. Így ebből a szempontból az akkori felmérés és fotóanyag unikumnak számít. Ezt nem én mondom, hanem mások is akik népi építészettel foglalkoznak. Ez volt az első ilyen dolog. és miután eléggé sok széki anyag gyűlt össze nem csak felmérés, fénykép, hanem nagyon sok rajz is, 30 év múlva lementünk megnézni, hogy mi maradt ebből. Nem is tudom miért jutott ez eszembe… Megmaradtak az emberek, a barátaink és úgy fogadtak, mintha el sem váltunk volna sohase és megmaradt a falu többé-kevésé, de a házak eltűntek le lehetett fényképezni a hűlt helyüket. Volt egy-kettő ami megmaradt. Volt a táj, ami változott, mert akkor meg volt művelve minden, most meg nagyon sok a kopárság, nincs megművelve és így még szebb az egész, még rusztikusabb, még elhagyatottabb, még szomorúbb és még gyönyörűbb. Dehát a Mezőség Erdély egyik legszebb vidéke, Szék különösen szép  ezekkel a dombokkal, a sóvirággal meg mindennel. Készült egy kiállítás, az Ilyen volt és ilyen lett jegyében született egy elég nagy anyag és akkor ezt hordoztuk sok-sok helyre. Utolsó alkalommal 2011-ben volt kiállítva Budapesten, ahol a műemlékfelügyelőségnek volt egy kiállítóterme.

És ott egységesen ki lehetett állítnai. És utána a szász anyagot kezdtem gyűjtögetni. Három sorban  2006-2007 , aztán 2010 és végül 2014-2015-ben fejeződött be a Barcasággal. Hát ezek az ismert erődtemplomok, de a szakmát gyakorolva rájöttem, hogy mennyire fontos az ember és környezet, a falu és a táj kapcsolata. Sokkal jobban érdekelt, hogy az épített örökség, az épített környezet, az emberi alkotás hogyan ízesül, szervesül bele a tájba, és hogyan alkot a kettő egységet. A megművelt táj, a vad, a természtei táj, és az épített objektum hogyan alkot egy egységet. És ha megnézzük ezt a kiállítást  amiről most beszélünk ez is ezt mutatja, hogy az ember nem épületet akar lerajzolni, hanem a környezettel együtt akarja ezt megragadni . Mert az ember óhatatlanul alakítja a környezetet és ezek a képek szemben egy fotográfiával – ami egy objektív valami és amiről nem lehet eltörölni ami zavaró, ami nem oda illő, ami új – itt az ember kezébe fogja a krétát és azt rajzol amit akar. Az lesz rajta amit akarok, akkora lesz, amekkorát akarok, ami nem tetszik azt kihagyom. És olyan színű lesz, függetlenül attól, hogy most kék az ég vagy zöld, olyan lesz, amilyent én elképzelek. Tehát ilyen formán egy mélyebb kapcsolat tud keletkezni a tárgy és az ábrázolás között mint egy fénykép esetében, és minél absztraktabb egy dolog, minél jobban el tudja az ember vonatkoztatni a valóságtól, úgyhogy még a valóság megjelenjen, annál jobb lesz. És ilyen értelemben, az első próbálkozások – bár rajzoltam én negyven évvel ezelőtt is –  amikor az ember nem üzemszerűen ezt csinálja, akkor azért be kell járódjon egy kicsit a dolog. A 2006-2007-es darabok, a szilágysági sorozat például még egy majdnem hogy iskolás dolog, az ábrázolás igénye, a megörökítés igénye van benne. De ezek az újabb dolgok, már sokkal lazábbak, a szubjektív eleme eluralkodik az objektivitás fölött. Úgy vannak ezek a dolgok ábrázolva hogy egy hangulatot is adjon a képnek és a tájnak. És akkor ezáltal lesznek például színesebbek is. Nem azért mint ahogy én ezt elmondtam, hogy olyan szomorú a táj, hogy színezzük ki egy kicsit. Hanem a szín egy eszköze annak, hogy a dolgokat a helyükre tegyük. A szín és a vonal. És a kontúr – de azt nem tudja az ember, mint építész nagyon nehéz elvonatkoztatni a struktúrától. Persze az ember próbálkozik, hogy minden feloldódjon egy ilyen színkavalkádvban, hogy minél festőibb legyen a dolog, de sokszor nem lehet. Jönnek a lila meg kék kontúrok, meg egyebek, Ami nem igazi struktúra, de a struktúrának elvonatkoztattabb formái….

És akkor jöttek: Szilágyság Kalotaszeg, Gyímes. Több gyímesi rajz is van és nagyon sok kép is, színes pasztell. Több éven keresztül gyűlt nagyon sok. Aztán Nyárádmente felüdülésképp a Mezőség és Délerdély a között, a két szomorú  szórvány között. És végül Dél-Erdély. És ezután jött az unitárius sorozat, amiből már itt-ott voltak képek  mert az ember járt itt ott amott és hát szembejött az unitárius templom, akkor persze fössük le. Furu Árpinak jött az az ötlete, hogy a 450 éves évfordulóra csináljunk egy kiállítást de pénzt persze nem adott erre senki. Úgyhogy ez a dolog egy kicsit elszundított. És amikor a vallászabadság házába bekerülhettem, mint belső építész akkor terveztem egy jópár frízt. Elég magasak ezek a termek és úgy alakítottuk, hogy emberi magasságig legyen a kiállítási felület mert ők képeket és egy nagyon szép régésztei anyagot akartak kiállítani.  Az elképzelés az volt, hogy a kiállítások embermagasságban kerüljenek fel, de ezek a termek jóval magasabbak és akkor a falakat egy kb. 70 cm magas frízzel zártam le. Ebben kaptak helyet, a két nagy teremben az unitárius templomokról készült rajzok. A 7-8 magyarországi unitárius templom és az összes erdélyi . Ez volt az utolsó ilyen nagy munka. Sokat dolgoztam vele, mert megvolt ugyan néhány templom, de sok hiányzott és ezeket így cikk-cakkban utazgatva kellett levadásszam. De végül is megszületett ez is. Tolódott viszont a Székleyföld. Ez mindig tolódik, mert mindig van valami ami pusztul, ami elfogy…. meg hát a Székelyföld van a  legmesszebb. Oda is expediciót kellene szervezni. Gyímesbe lehet expediciót indítani, de Csíkba  vagy Gyergyóba már kevésbé. Es akkor ez még hátra van. És meg hátra van egy csomó olyan, ami nem ennyire festői, nem  ennyire érdekes, vagy nem ennyire sok, nem ennyire gazdag. De amíg az ember bírja, addig csinálja. Mert  annyi mindent kaptam. Vissza kell adni!

Susține platforma noastră de jurnalism independent printr-o donație:
PATREON
Sau fă o donație direct în contul nostru bancar: RO16BTRLRONCRT0517131201 - Banca Transilvania