Andrásfalvy Bertalan a Vasárnapnak

Hazánk évszázadok óta a gyökeres ellentétek országa, ezen kell változtatni – mondta a néprajzkutató.

Mindannyiunk felelőssége és munkája kell ahhoz, hogy Magyarország ne legyen a gyökeres ellentétek országa – nyilatkozta lapunknak Andrásfalvy Bertalan Széchenyi-díjas néprajzkutató, az Antall-kormány kultuszminisztere, akivel a trianoni tragédiához vezető utakról, a rendi nemesség önzőségéről és a néphagyományok ma is hasznosítható funkcióiról beszélgettünk.

– Trianon századik évfordulójához közeledve mit tudunk mondani, mi vezetett Magyarország széteséséhez?

– Trianon nem csupán az első világháború következménye, hanem egy sok évszázados elhibázott, a magyar arisztokrácia érdekeit kiszolgáló politika része, melyben a népet, a magyar parasztságot folyamatosan megfosztották életterétől és lehetőségeitől. A hódoltság után a bécsi udvarnak egyszerűbb volt a magyar arisztokraták igényeit kielégíteni, mint nagy társadalmi, szociális változásokat és földosztást végrehajtani.

Andrásfalvy Bertalan dolgozószobájában (Fotó: Tóth Gábor, Vasárnap.hu)

Az első világháború lezárása során Magyarország ellenségei azzal érveltek, amit sok száz esztendővel azelőtt a magyarok is írtak magukról: Werbőczy István 1514-ben megjelent Tripartitumában ugyanis kimondja, hogy

a honfoglalók utódai csak a magyar nemesek. Tehát az egész magyar parasztságot, a népet kitagadta a nemzet tagjai közül! 

Ez a gondolat Trianonkor, a Beneš-dekrétumok esetében is megjelent: azaz, hogy nincs magyar nép, csak magyar urak vannak és más ajkú, elnyomott szolganépek. Az első világháború után szomszédjaink egyetértettek abban, hogy a magyar urak nagy földbirtokait fel kell osztani az országból megkapott részeken, és azt betelepíteni saját embereikkel. A francia küldött a békediktátum megfogalmazásakor így érvelt:

„Nem kell meghagyni a trianoni kis Magyarországot sem, mert nincs magyar nép, csak magyar urak vannak. A nép szlovák, román, szerb vagy éppen német”.

Ezzel az érveléssel még az 1980-as években is találkoztam a szlovákok között.

– A középkori Magyar Királyság csúcsán kezdődött meg a nemesek és a parasztok konfliktusa?

– Nem, már jóval előbb. Sajnos elmondható, hogy a történelmünket a magyar nemesek tették tönkre. 1222-ben a sokak által felmagasztalt Aranybulla nem más, mint a nép mellé állt király hatalmának a csökkentése, de úgy is mondhatnám, hogy az

a nemesi nemzet önző kapzsiságát kiszolgáló irat.


Jantyik Mátyás: II. András kihirdeti az Aranybullát (1901). című falképe, Országház, főrendiházi ülésterem (Forrás: Wikipedia.hu)

Az 13. században meginduló marhaexport volt az, ami komoly érdekellentéteket teremtett a nemesség és a parasztság között. A nagyállattartáshoz legelők kellettek, melynek következtében pusztává tették az Alföldet. A történelemkönyvek ma is azt írják, hogy azért jöttek a honfoglaló magyarok a Kárpát-medencébe, mert itt az Alföldön a nagyállattartó életmódhoz szükséges szteppék voltak. Ez azonban nem igaz.

A magyar urak változtatták legelővé a tájon addig sokoldalúan gazdálkodó, vízgazdálkodásban is jártas magyar falvak tömegeit.

Erőszakkal elvették a földjeiket, hogy azon legelőket létesítsenek, hiszen a magyar marha kelendő lett egész Európában. Felnevelték a szarvasmarhákat, majd saját lábukon vezették őket nyugatra. A nemesek anyagi haszonszerzése vezetett oda, hogy Debrecen határában 30, Kiskunfélegyháza körül legalább 15 falu is elpusztult! Tudjuk a neveiket, a régészek többüknek ismerik helyüket is.

A magyarság példátlan önpusztítása a már 13-14. századtól megkezdődött, a magyar nemesség kizsákmányoló szemlélete pedig a hódoltság után sem változott meg.

Szürke szarvasmarha a pusztává tett Alföldön (1980). (Forrás: Fortepan.hu)

– Mi történt a török kiűzése után?

– A magyar nemesség mohósága továbbra is megmaradt. Az 18. század elejétől a magyar földesurak elkergetik a jól dolgozó, de öntudatos magyarokat és székelyeket, s helyükre románokat telepítenek be. Ők olcsóbban dolgoznak és a könnyen pénzzé tehető állatállománnyal érkeznek a korábban a színmagyar lakta vidékekre.

Wass Albert is megírta, hogy saját ősei is elűzték magyar parasztjaikat!

Ismerünk 17-18. századi levelezéseket, feljegyzéseket melyek beszámolnak arról, hogy volt olyan falu, ahol azelőtt egyetlen egy román sem volt, de húsz-harminc év múlva már román többségű lett! Trianon tehát nem az első világháború elvesztésével kezdődött, hanem jóval korábban.

– A bécsi udvarnak milyen szerepe volt abban, hogy a magyar parasztság ne tudjon megerősödni?

– Mária Terézia szétverte a paraszti közösségeket, és a földesuraknak kedvező politikát folytatott. Hol van még egy olyan erőszakos európai uralkodó, mint ő? 1764-ben a határőrszervezések miatt tárgyalni összejövő, tiltakozó székelyeket lemészárolták, gyerekekkel, asszonyokkal együtt. Hol volt még egy ilyen eset?

Ezt Európában az ellenségével sem tette meg egy uralkodó, mert az olyan elítélést váltott ki, de Magyarországon a magyar királyné, akit ma is „kegyes királynéként” említünk, megtette ezt Madéfalván a székelyekkel.

Martin van Meytens: Mária Terézia portréja a magyar koronázási jelvényekkel (1750) (Forrás: Wikipedia.hu)

Akkor székely családok ezrei hagyták el Erdélyt. Volt még egy nagyon jelentős kivándorlásuk – melyet a történetíróink gyakorta meg sem említenek – az 1870-es években. Addigra teljesen kisemmizték a székelyeket, pont akkor, amikor a románok a térségben erőre kaptak. Egy példát említek csak: a 19. században megalakult az Erdélyi Románok Szövetsége. Ehhez csatlakozott majd a bukaresti ifjúság, az értelmiség is. Létrehoztak egy nagy pénzalapot, egy bankot ez volt az Albina Bank.

Az Albina pedig minden románnak, aki magyar házat vagy földet vett, annak kamatmentes kölcsönt adott! Fölvásárolták az eladósodott magyarok és székelyek birtokait, akik nem bírták a rájuk nehezedett terheket megfizetni.

Több mint százezer székelyt üldöztek el Erdélyből a 19. század végére. A magyar bankok megbízásából magyar csendőrök kergették ki házaikból, lakásából az eladósodott székelyeket. Ezek a székelyek fogták a kis holmijukat, és kimentek Moldvába vagy Bukarestbe.

Akkor lett Bukarest a második legnagyobb magyar város. Több magyar élt akkor ott, mint Szegeden!

A román fővárosban már nem tudtak földet kapni, így ipari munkások lettek, majd asszimilálódtak.

A századfordulóra a hatalom birtokosai megszégyenítették, ellehetetlenítették a magyar parasztokat, székelyeket, ezért elmenekültek az országból. Másfél millió ember hagyta el Magyarországot. Ha ők itthon maradnak, akkor sok minden egészen másképpen alakult volna 1918-ban is!

A magyarság másik nagy problémája az egykézés volt, mely, ha nem így alakul, akkor ma a Kárpát-medence nagy részén magyar többség lenne.

Az egykézés nagyobb kárt okozott, mint a két világháború összesen. Nem szoktunk beszélni arról sem, hogy Magyarország lélekszámához képest a legtöbb katonát veszítette az első világháborúban. Magyarország adta a legnagyobb véráldozatot, és hogyan jöttünk ki a háborúból? Hogy még Ausztria is kap egy darabot Magyarországból!

Teleki Pál „vörös térképe”, a Carte rouge (1910) (Forrás: Wikipedia.hu)

Mindez miért alakult így? Mert 1867-ben a földesurak érdekében hitbizományi törvényt hoztunk, lemondtunk minden földreform lehetőségéről, átadtuk a pénzügyet, a hadügyet, a külügyet az osztrák kormányzónak, és ezért keveredtünk bele az első világháborúba.

– A békediktátum után mi jelentette a legnagyobb problémát Magyarországon?

– Az, hogy nem került sor a földosztásra. Magyarország megtartotta azt a torz birtokstruktúrát, ami Mária Terézia idején kialakult. Ráadásul a megcsonkított országban az aránytalanságok tovább folytatódtak. A Horthy-korszak idején egy arisztokrata kevesebb adót fizetett egy hold föld után, mint a három-négy holdas törpebirtokos! Nem vagyok Horthy-ellenes, de nyíltan kell beszélni ezekről a konfliktusokról, mert ezek nagyban hozzájárultak az ország és társadalmának széteséséhez.

Óriási ellentétek teremtődtek Magyarországon a második világháború után is. Egész Európában a legmegosztottabb társadalommá vált a magyar. Feljelentések, koncepciós perek tízezrei is példa nélküliek még a vasfüggöny keleti oldalán is. Az állandó ellenségkeresés talán annak is az oka, hogy nem tudjuk egymást eléggé megbecsülni, szeretni.

Az Andrássy út 60-ban és a recski kényszermunkatáborban nem oroszok verik és kínozzák meg a magyarokat, hanem magyarok!

Az, hogy mindez megtörténhetett, nagyon mély társadalmi okokra vezethetők vissza.

Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságának (BM ÁVH) eskütétele. (1949) (Forrás: Fortepan)

Ennél az örökös ellenségkeresésnél visszautalnék egyetemi tanáromra, I. Tóth Zoltán történészre, akit 1956 októberében agyonlőttek. Néprajz–román szakos hallgató voltam, és ő tanította nekünk a román történelmet. Tudtam, hogy az 1848-49-es szabadságharc leveréséből a románok is bőségesen kivették részüket, azt viszont tőle tudtam meg, hogy volt egy román értelmiségi réteg, aki a magyar forradalommal és annak eszméivel szimpatizált. Kérdeztük I. Tóth Zoltántól, hogy a magyar szabadságharc leverése után mit csináltak azokkal a románokkal, akik támogatták a magyar szabadságharcot. Elmondta, hogy nem csináltak velük semmit, hiszen ugyanolyan románok voltak, mint ők.

A románok érdeke volt, hogy ne bántsák, hanem minden körülmények között segítsék egymást.

Ez a szemlélet sajnálatosan kevésbé van meg bennünk magyarokban, számos történelmi és társadalmi válság ennek is köszönthető.

– Mit tehetünk ma a trianoni sebek gyógyulása érdekében?

– Elsőnek is a magyar történelemről nyíltan és a lehető legteljesebben kell beszélnünk, azokról az eseményekről is, amelyek fájók vagy éppen nincsenek megírva, túlhangsúlyozva a történelemkönyveinkben! Továbbá a magyarságnak mindent meg kell tennie ahhoz, hogy közösségeket hozzon létre. Kopp Mária a rendszerváltoztatás után nem sokkal megírta, hogy a magyar nép azért beteg, mert alig vannak társadalmi kapcsolatai.

A legkisebb közösség a család, de idehaza minden második házasság felbomlik, a gyermekek száma nem éri el átlagban az 1,5-öt sem!

Egy német átlagosan három-négy csoportnak, közösségnek a tagja: egy horgásztársaságnak, egy teniszklubnak, egy kórusnak, egy egyházi felekezetnek, egy pártnak stb.

Magyarországon pedig elmagányosodott emberek milliói élnek.

Az emberi kapcsolatok felvételének egyik módja a művészet, a szépség megalkotása és annak befogadása. A kellő művészeti, esztétikai nevelést kell az iskoláknak előtérbe helyezniük, hiszen a lényeg végül is az, hogy egymásnak örömet okozó tagjai legyenek. Így alakulhatnak ki tartós közösségek is. Akár ének-, akár tánccsoportba jár valaki, az létfontosságú, hiszen ezek alkotják meg az emberi kapcsolatokat.

A közösség élménye pedig nagyobb, mint a versenyé.

Nyáregyháza szüreti bál. (1969) (Forrás: Fortepan.hu)

A versenyben a cél az, hogy legyőzzük a másikat. A néphagyomány azért tudott valamennyi magyar népet megtartani a Kárpát-medencében, mert következetesen minden versenyt kiirtott.

A népi játékokban nincs első, második, harmadik, csak szerepcsere! Így mindenki mindig boldognak érezheti önmagát.

Hazánk évszázadok óta a gyökeres ellentétek országa. Ezen kell változtatni mindannyiunknak! A kárpát-medencei magyarság jövője olyan lesz, amilyenné tagjai egymáshoz fűződő kötelékei, szeretetkapcsolatai alakítják.

Tóth GáborVasárnap.hu

Kiemelt képünk forrása: Vasárnap.hu

Publicaţia Știrile Transilvaniei se bazează pe contribuţia prin postare directă a lucrărilor multor autori talentaţi din toate părţile lumii. Responsabilitatea asupra conţinutului articolelor aparţine în întregime autorilor, punctele de vedere sau opiniile expuse nefiind sub responsabilitatea administrației publicației. Răspunderea juridică asupra conținutului articolelor, inclusiv copyright-ul, aparține exclusiv autorului. Sistemul de publicare fiind automat, administrația publicației nu este implicată în promovarea vreunui autor sau a scrierilor acestuia și nici în asumarea răspunderii editoriale sau de conținut. Dacă apar probleme de natură rasială, etnică sau copyright, vă rugăm să ni le semnalaţi pentru remediere prin ștergere la adresa de corespondenţă mai jos menţionată. Articolele care vor fi contestate justificat prin e-mail vor fi retrase de pe site, mergându-se până la eliminarea completă a autorului care a încălcat principiile de copyright sau de non-discriminare.