Az Istenhez fûzôdô kapcsolatunknak legalább három fokozata van. Az elsôn csupán a bajainkkal fordulunk hozzá. Ez a legtipikusabb emberi hozzáállás. Amikor jól megy a dolgunk nem is gondolunk Istenre. Amikor baj van, hírtelen eszünkbe jut és természetesnek tartjuk, hogy segít. Aztán segít és ez feledésbe merül. Idézzük csak fel a tíz leprás meggyógyításának történetét! Hányan tértek vissza köszönetet mondani? Egyetlen egy. (Lukács 17,11-19) – A második fokozaton már az örömeinket is Isten elé tárjuk és hálát adunk érte. Itt meg az fenyeget, hogy átesünk a ló tulsó oldalára. Egy idô után úgy érezzük, hogy ez nekünk jár. Mindenki más, akinek nem jutott bôségesen, hitetlen, megtérésre váró bûnös. Mi vagyunk a különbbek, az áldás hordozói, a boldog kevesek.

A Szentírás számtalan helyen arra figyelmeztet, hogy ne világi mértékkel mérjük az örömet, a sikert és a boldogságot. Az 51. Zsoltár például világosan figyelmeztet, hogy Istennek a megtört szív tetszik, a bûneivel harcoló bûnbánó lélek viszi elé a legjobb áldozatot. – Míg végül a harmadik fokozatban az ember rájön, hogy örömével, bánatával, minden pillanatában Istennel kell lennie. Dehát, akkor mikor él? – kérdezhetné valaki. Úgy van ez valahogy, amiként a nagy költô, Ady Endre megsejtette Az Isten balján címû versében. Istennek ott kell lennie “minden gondolatnak alján.” Úgy élni az életet, hogy Isten mindenhová velem jön. Elkísér, jelen van és fogja a kezem. Ô vezet és nyugodtan rá bízhatom magam, mert szeret és gondoskodik rólam. Legutóbb Húsvétkor is ezt bizonyította. Átélhettük Fia feltámadásának örömét és táplált bennünket az úrasztali jegyekkel. Maradjunk vele így továbbrais és örizzük ezt a szoros kapcsolatot a Szentlélek segítségében bizakodva!

Drótos Árpád, református lelkipásztor, NYC

Susține platforma noastră de jurnalism independent printr-o donație:
PATREON
Sau fă o donație direct în contul nostru bancar: RO16BTRLRONCRT0517131201 - Banca Transilvania