A neves amerikai lelkipásztor, John MacArthur a Márk 11,22-26 alapján arról tanít, hogy a hatékony imádságnak öt fontos összetevôje van: történeti, teológiai, spirituális, gyakorlati és erkölcsi. Az elsô a történeti, mely szerint az imádozónak mindig emlékeznie kell arra, amit Isten tett vele egyénileg és közösségileg. A teológiai aspektus arra hívja fel a figyelmet, hogy minden vallási gyakorlatnak Istenre kell koncentrálnia. Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert egyre terjednek azok az eszmék, melyek magában a vallási praktikákban látják a lényeget. Ilyen a pozitív gondolkodás tana. A pozitív gondolatok csak akkor segítenek, ha Jézus Krisztus váltságmûvére összpontosítva gyakoroljuk.
A spirituális összetevô a hit fontosságát emeli ki az imádság alkalmával. Bízni kell és bízhatunk abban, hogy Isten minden imádságot meghallgat és minden imádságra válaszol. Még akkor is, ha errôl nem tudunk vagy nen érezzük talán azért, mert nem egyezik meg azzal, amit kértünk. Az imádság gyakorlati összetevôje arra utal, hogy állandó beszélgetô viszonyban kell lennünk Istennel, és amit kérünk, mindig Jézus Krisztus nevében kérjük. Ez azonban nem jelenthet szómágiát. Az imádság utolsó, erkölcsi aspektusa pedig azt hangsúlyozza, hogy nincs imádságos élet megbocsájtás nélkül. A harag és a bûntudat megakadályoz bennünket abban, hogy ôszintén és tiszta szívvel imádkozzunk. Ahogy Isten megbocsát nekünk, ha megvalljuk a bûneinket; úgy nekünk is meg kell bocsájtanunk az ellenünk vétôknek. Ha ugyanis tartjuk a haragot, önmagunkat fosztjuk meg azoktól az isteni áldásoktól, amelyeket adni akar nekünk jóságos, mennyei Atyánk.
Drótos Árpád, református lelkipásztor, NYC
