A napokban ünnepeltük nemzeti ünnepünket, Március 15-ét. Ennek kapcsán többen hallhatták a Hazám nagyáriát, amelyben felcsendült, hogy “Hazám, hazám, te mindenem…” Ártatlannak tûnik, azonban bibliai szempontból mégis kérdéses. Hiszen a keresztyén embernek a mindene az Isten. Lehet erre azt mondani, hogy ez csak költôi túlzás, nem kell a végletekbe menôen értelmezni! Az ária aztán folytatódik, mert azt énekli, “tudom, hogy életem neked köszönhetem”. Ez még inkább problémás. Hiszen az életét közvetlenül midenki a szüleinek köszönheti, talán áttételesen a hazájának is szerepe van benne, de végsô soron az életünket Isten adja. Neki kell ezért, mint mindenért hálát adni! Maga a zenei mû csodálatos; fôként, ha egy tehetséges mûvész adja elô.
Azonban túlzásokba bárki csak egyetlen esetben bocsátkozhat; ezt pedig Istennel és az ô ügyével kapcsolatban. Innen ered Jézus Krisztus radikalizmusa, amikor például azt mondja, hogy “ha a jobb szemed visz bûnre, vájd ki!” (Máté 5,29) Vagy a megbocsájtás hetvenszer hétszeressége (Máté 18,21-21) meglepôen radikális. Mindig ez a radikalitás jellemezte az Úr szavait és tetteit. Nekünk pedig példát kell vennünk tôle. Van ugyan nemzeti radikalizmus is, de annak nem szabad odáig mennie, hogy felülírja a krisztusi értékeket! Márcsak azért sem, mert ebbôl származnak aztán a nemzetek közötti gyûlölködések és összeütközések. Ha Krisztust követjük, legfeljebb a szeretet túlzásába eshetünk, de az még nem volt senkinek a kárára. A nagyária túlzása talán menthetô azzal, hogy ha a haza fogalmát másként értelmezzük és azt mondjuk,hogy a keresztyén ember valódi hazája a menny. Ez nem zárja ki azt, hogy szeressük szülôföldünket is. Sôt, meg lehet kockáztatni azt kijelenteni, hogy népi hovatartozásunkat helyesebben élhetjük meg, ha végsô hazánknak az Isten országát tekintjük. Azért is helyes így gondolkodnunk, mert van, akinek nem csak egy nemzeti identitása van. Azok számára méginkább csupán a mennyei cél mutat jó hazai irányt.
Drótos Árpád, református lelkipásztor, Manhattan, 2023. március 19.
