A hitet gyakran úgy képzeljük el, mint valami állandó vagy statikus állapotot. Az örökkévalóság szempontjából ez helyes is, de nem élünk még a menyországban. A saját és mások bûnei megingatják a hitünket, ezért mozgunk a különbözô hitállapotok között. A hit elsô általános fokozata a csodahit. A csodákba vetett hit ugyan a krisztusi élet része, de nem csak azok képezik a hit alapját. A csodahitbôl tovább kell lépni, ahogy azt a kapernaumi királyi fôember tette! (János 4,43-54) Odament Jézus Krisztushoz, hogy gyógyítsa meg a fiát. Nyilván egy csodát kért. Az Úr elôször megdorgálta velünk együtt: “Ha nem láttok jeleket és csodákat, nem hisztek.” A királyi tisztviselô hite azonban ekkor egy fokozatot lépett. Nem sértôdött meg a kemény szavakon, hanem tovább kérlelte az Urat. Mire szeretett Megváltónk egyszerûen kijelentette neki: “Menj el, a te fiad él!” Az apa nem hitetlenkedett, hogy de megis, hol a csoda? Hanem azt olvassuk: “Hitt az ember a szónak (Igének), … és elindult.”
A csodahit a Jézus Krisztus beszédébe vetett hitté változott, amit a magasabb hitállapotra jellemzô módon engedelmesség követett. Keresztyén hit nincs ugyanis engedelmesség nélkül. Aztán a hit végsô államása egy végtelen történetet nyit meg, mert a meggyógyult gyermek édesapja bizonyságtételére – azaz Jézus Krisztus szavára – hitre jutott egy egész család: “Hitt ô, valamint egész háza népe.” Az ókorban egy ilyen háznép könnyen elérhette a 35-40 létszámot vagy talán még többet is. Ezek az emberek sem nem látták a csodát, sem nem beszéltek Jézus Krisztussal; magában a Szabadító személyében gyökezett a hitük. Ki tudja, még hány embert érintett meg ennek a háztartásnak a hitre jutása? Ilyen hatást fejt ki az a hitállapot, amely a csodahiten át, az Ige hitén keresztül elér a Megváltó személyébe vetett hitig. Erre a hitre akar elvezetni bennünket is az Úr.
Drótos Árpád, református lelkipásztor, 2024. június 9., Manhattan
