Autor: Árpád Drótos

Furcsa kérdést tesz fel Jézus Krisztus a 38 éve betegnek a Betesda tavánál: “Szeretnél-e meggyógyulni?” (János 5,6) Még gúnyolódásnak is vehetné akárki. Hogyan lehet ilyet kérdezni? Melyik beteg ne szeretne meggyógyulni? Ismerve az Urat, kérdése mögött egészen bizonyosan nincs semmilyen rossz szándék. Inkább arról van szó, hogy sokkal jobban ismer minket, mint mi magunkat. Jézus Krisztus tisztában van azzal, hogy az ember végül mindent megszokik, még a betegséget is. Megpróbál valami kényelmet találni még a legnagyobb tragédiában is. A bûnös ember legjobban az áldozati pózban szeret tetszelegni. (“Nincs emberem.” János 5.7) A Szabadító ebbôl az álságos életszemléletbôl szeretné kimenteni a beteget és bennünket, akiket szintén sújt a halálos betegség, a bûn. Azt is meg kell tanulnunk, hogy nem a gyógyulási csoda a végleges megoldás. Hiszen annyian gyógyulnak meg ma is; de attól még nem minden gyógyult jut hitre. A csodahit csak küszöbe az igaz hitnek.

Értelmünkkel és érzelmeinkkel is el kell fogadnunk, hogy egyedül és kizárólag Isten Fia ad megoldást minden problémára az emberi életben. Amikor tehát Szabadítód megszólít téged – “Szeretnél-e meggyógyulni? -, akkor ne kifogásokat keress: “Nincs emberem”! Lásd meg, hogy van embered, az Embernek Fia, aki az életét adta oda azért, hogy minden bajból kimentsen! A leggyakoribb kifogás ez: “Nincs pénzem.” Pedig ha sok pénzem lenne, akkor ez, meg az valósulhatna meg az életemben. Folytathanánk tovább: ha szereznék egy jó diplomát, lenne egy jó munkahelyem, megismerkedhetnék valakivel, ha a családom tagjai megértenének, ha egy kicsit fiatalabb lennék… Mindezek olyan körülmények, amelyek az Istennel való személyes kapcsolatban a helyükre kerülnek és értelmet nyernek. Az a fontos, hogy tápláljuk, élesszük és ôrizzük a szoros és állandó életkapcsolatot mennyei Urunkkal, akkor egészségessé és kiegyensúlyozottá válik az életünk.

Drótos Árpád, református lelkipásztor, 2024. június 23., Manhattan

Milyen példázatot mondjak, vagy mihez hasonlítsam a mennyek országát? Hasonlatos a mennyek országa ahhoz, amikor egy vakot vezetnek. A vak a bûnös ember, aki a saját és mások hibájából elveszítette a szeme világát. A vezetô a Szentlélek. Isten képes lenne visszaadni a vak látását, ahogy sokakkal közülük megtette és megteszi. Viszont még maga Jézus Krisztus sem gyógyított meg minden beteget, amikor a földön járt. Ennek két oka is van. Az egyik az, hogy minden nyomorúság próbatét olyan tekintetben, hogy hajlandóak vagyunk-e a fogyatékosságunk elszenvedése alatt Istenre hagyatkozni. A vak esetében; engedjük-e magunkat vezettetni a Szentlélekkel vagy más segítôket keresünk? A másik oka a gyógyítás elmaradásának az emberi megátalkodottság. Visszakaphatja valaki a látását, de ha mégsem látja meg azt, amit látnia kell, nincs értéke a gyógyulásának. Az elsô emberpár tökéletes latással rendelkezett az Éden-kertben.

Még magát Istent is láthatták. Mégsem láttak át a gonosz mesterkedésein. Ezzel elveszítették szellemi látásukat, lelki vakokká váltak. Ellentmondásnak hangzik ugyan, de vakon esetleg többet “belát” vagy “meglát” az ember, mint két épp szemmel. Ha valaki a Szentlélek vezetésére hagyatkozik, járhatja élete útját még vakon is, nem téved el, nem botlik meg és megtapasztalhat csodás dolgokat. A Lelket az a Szabaditó küldte a vakok vezetésére, aki életét adta oda a kereszten, hogy ne botorkáljunk céltalanul. Feltámadásával pedig annak a bizonyítékát adta, hogy egyszer minden vak visszanyeri a szeme világát, aki hisz Ôbenne és reménységét belé veti. A menyországban nem lesz szükség vakvezetôre, hiszen színrôl színre látás lesz az osztályrészünk, ahol aztán soha nem veszítjük majd el a látásunkat; örökké mennyei Urunk dicsôségét szemlélhetjük. Addig azonban, amig oda eljutunk, a Szentlélek vezetésére van szükségünk bármilyen legyen a látásunk.

Drótos Árpád, református lelkipásztor, 2024. június 16., Manhattan

A hitet gyakran úgy képzeljük el, mint valami állandó vagy statikus állapotot. Az örökkévalóság szempontjából ez helyes is, de nem élünk még a menyországban. A saját és mások bûnei megingatják a hitünket, ezért mozgunk a különbözô hitállapotok között. A hit elsô általános fokozata a csodahit. A csodákba vetett hit ugyan a krisztusi élet része, de nem csak azok képezik a hit alapját. A csodahitbôl tovább kell lépni, ahogy azt a kapernaumi királyi fôember tette! (János 4,43-54) Odament Jézus Krisztushoz, hogy gyógyítsa meg a fiát. Nyilván egy csodát kért. Az Úr elôször megdorgálta velünk együtt: “Ha nem láttok jeleket és csodákat, nem hisztek.” A királyi tisztviselô hite azonban ekkor egy fokozatot lépett. Nem sértôdött meg a kemény szavakon, hanem tovább kérlelte az Urat. Mire szeretett Megváltónk egyszerûen kijelentette neki: “Menj el, a te fiad él!” Az apa nem hitetlenkedett, hogy de megis, hol a csoda? Hanem azt olvassuk: “Hitt az ember a szónak (Igének), … és elindult.”

A csodahit a Jézus Krisztus beszédébe vetett hitté változott, amit a magasabb hitállapotra jellemzô módon engedelmesség követett. Keresztyén hit nincs ugyanis engedelmesség nélkül. Aztán a hit végsô államása egy végtelen történetet nyit meg, mert a meggyógyult gyermek édesapja bizonyságtételére – azaz Jézus Krisztus szavára – hitre jutott egy egész család: “Hitt ô, valamint egész háza népe.” Az ókorban egy ilyen háznép könnyen elérhette a 35-40 létszámot vagy talán még többet is. Ezek az emberek sem nem látták a csodát, sem nem beszéltek Jézus Krisztussal; magában a Szabadító személyében gyökezett a hitük. Ki tudja, még hány embert érintett meg ennek a háztartásnak a hitre jutása? Ilyen hatást fejt ki az a hitállapot, amely a csodahiten át, az Ige hitén keresztül elér a Megváltó személyébe vetett hitig. Erre a hitre akar elvezetni bennünket is az Úr.

Drótos Árpád, református lelkipásztor, 2024. június 9., Manhattan

Sajnos, vannak olyan élethelyzetek, amikor az ember úgy érzi, már csak a csoda segíthet. Ilyen az, amikor a gyermeke élete kerül veszélybe egy betegség miatt. A csodavárás azonban megtévesztheti az embert. Ez történt azzal a királyi tisztviselôvel, aki a János írása szerinti evangélium történetében odament Jézus Krisztushoz, hogy gyógyítsa meg a fiát. (János 4,46-54) Az Úr nagyon szigorúan megrója: “Ha nem láttok jeleket és csodákat, nem hisztek.” Pont ez hiányzott ennek a szerencsétlen embernek! A maga módján hitt abban, hogy ez a vándorprédikátor valamilyen módon a megígért messiás. Hiszen, amikor arra kéri, hogy “gyógyítsa meg a fiát, mert halálán van”, azt a kifejezést használja, hogy “állítsa helyre az egészségét”. Ez a kifejezés a teremtés tökéletes rendjére utal, amely a bûn által megromlott. A gyógyulás vagy a gyógyítás azt jelenti, hogy ezt a rendet kell helyre állítani. Az Ószövetség népe pedig határozottan hitt abban, hogy el fog jönni az a Valaki, aki ezt a rendet majd megújítja.

Jézus Krisztusnak az a kifogása az udvari fôemberrel szemben, hogy ezt a helyreállítást csak valamiféle csodaként tudja elképzelni. Nem bízik abban, mint tette a kapernaumi százados (Máté 8,5-13), hogy az Úr egyetlen szavára simán helyreáll a rend, minden látványos esemény, jel vagy csoda nélkül. Azaz távgyógyítás történik. A csodákkal és a jelekkel azért kell óvatosnak lenni, mert azok megtételére a sátán is képes. Azonban gonosz csodás tettei mindig öncélúak; látvány orientáltak. Amíg Jézus Krisztus csodái az üdvösség közvetlen munkálói és össze vannak kötve a jóhír továbbadásával. Ezért tiltja meg Jézus Kriszus annyiszor, hogy a csodáiról beszéljenek. A tanításával kapcsolatban soha nem tesz ilyen tiltást. A mai Krisztus-követôk akkor teszik helyesen, ha a csodavárás helyett Uruk üzenetének továbbadására összpontosítanak. Ennek következtében aztán  akár csodák vagy jelek is végbemehetnek.

Drótos Árpád, református lelkipásztor, 2024. június 2., Manhattan

Jó világosan látni, hogy a Szentlélek kitöltetése egy hármas folyamatban zajlik le a krisztusi ember életében. Elôször megkapja a “Lélek ajándékát”, ahogy arról az elsô Pünkösd történetében olvashatunk. (Cselekedetek 2,38) Ebben az ajándékban azok részesülnek, akik megtérnek, megkeresztelkednek és bûnbánatot gyakorolnak. Ezzel egyidôben megy végbe az újjászületés is, ami szintén a Szentlélek titokzatos mûve. (János 3,5) Ezután jön az, hogy akit Isten Szentlelke újjászûlt, különféle kegyelmi ajándékokat kap, amit lelki ajándékoknak neveznek, mert ezeket is a Szentháromság harmadik személye juttatja el a címzetthez. Görög nevük is elég elterjedt: kharizmák, a khárisz görög szóból származtatva, amely kegyelmet, kellemességet és jóindulatot jelent. A kegyelmi ajándékok sokféleségérôl az apostol hosszan értekezik az Elsô Korinthusi levél 12. részében, mígnem a teljes 13. részt a legnagyobb lelki ajándéknak, a szeretetnek szenteli.

Mindenki kap valamilyen kegyelmi ajándékot, de nem kapja meg senki az összeset. Egyet biztosan megkap mindenki, a szeretetet. Tehát nem a nyelvekenszólás a legfontosabb közülük, ahogy egyes felekezetek állítják, hiszen az elsô gyülekezet 3 000 megtértje közül egyikrôl sem jegyzik fel, hogy nyelveken szólt volna. ( Cselekedetek 2,37-47) Nem mondhatja senki, hogy nem kapott semmiféle lelki ajándékot Istentôl, mert minden keresztyén kap olyan adományt, amilyen keresztyéni megbízatásának megfelelô. Ha pedig a Lélek megajándékozott valakit, annak következményei kell, hogy legyenek. Azaz gyümölcsöket kell, hogy teremjen. A Galata levél 5. részének 22-23. versei csupán kilencet sorlnak fel, de ennél számtalanszor több van, ahogy a kegyelmi ajándékok sokaságában is. Összefoglalva: a Lélek ajándéka, kegyelmi ajándékok és a Lélek gyümölcsei, ezek a legfontosabb pünkösdi következmények.

Drótos Árpád, református lelkipásztor, 2024. május 26., Manhattan

Az egyház sok problémája abból származik, hogy visszakívánkozik az ószövetségbe. Jobban szeretné, ha megint lennének valakik, akik helyette elvégzik a vallásos tennivalókat. Legyenek különleges emberek, akik megmondják, mit kell tenni, hírt adnak a jövendôrôl és helyettünk cselekszenek! Csak ne kelljen személyesen bekapcsolódni a szent cselekményekbe! Osztódjon csak fel a világ beavatottakra és kívûlállókra! A Szentlélek kitöltetése pont ezeket az elválasztásokat rombolta le és tette az egyházat egyetemes papsággá és szent néppé. Pünkösd ünnepe arra irányítja a figyelmünket, hogy Isten annyira közel jött hozzánk, hogy bennünk lakik. Ezt a közeledést már Fia emberré lételével elkezdte. Jézus Krisztusban megmutatta, hogyan kell Istennek tetszô, szent életet élni. Az ô áldozatával és feltámadásával pedig megvette számunkra a jogot az újrakezdésre. A Szentlélek abban segít, hogy a krisztusi programot hogyan valósítsuk meg a mindennapokban.

Talán az is teszi félreérthetôvé a Szentlélek bennünk munkálkodását, hogy az világi értelemben nem mindig egy siker történet. Azt ugyanis csak ritkán írják meg az újságok, hogy a gyermek tiszteli a szüleit, a fiatal tisztának tartja meg magát a házasságig, a szülôk önmaguktól megvonva az élvezeteket, gyermekük keresztyén életre nevelését tartják fontosnak. Idôs korukban nem adják át magukat élvezeteknek, hanem igyekeznek hasznára lenni közösségüknek. A világ szemében nem népszerû a Szentlélek vezetése alatt élni, mert az ellenkezik a független ember eszméjének torz révületével. Éljünk tehát a Szentlélek kitöltetésének lehetôségével és kapcsolódjunk vissza a Szentháromság közösségébe azáltal, hogy krisztusi szeretet határozza meg minden percünket! Tudatosuljon bennünk Isten állandó jelenléte! Erôsítsük magunkat a szoros Isten-kapcsolatban az Ige és imádság által!

Drótos Árpád, református lelkipásztor, 2024. május 19., Manhattan

Az egész világon elterjedt a siker-evangélium, amely Krisztus-követôk egyik komoly csapdája. Sajnos, sok prédikátor hangoztatja azt, hogy ha átadod életedet az Istennek, miden problémád megoldódik és csak sikerek fogják kísérni az életedet. Ezzel a tévtanítással az a baj, hogy tartalmaz részigazságokat, mint ahogy a legnagyobb hazugságok. Attól függ ugyanis a dolog, hogy mit értünk sikeren? A hétköznapi ember akkor tart valakit sikeresnek, ha minden kifogás nélkül folyik az életében. Nincsenek gondjai. Tehetôs és boldog családba születik bele. Buktatók nélkül veszi az akadályokat. Minden vizsgán átmegy. Jó dimplomát szerez. Jól fizetô állásban helyezkedik el. Házastársa tökéletesen kiegészíti.

Gyermekei egészségesek. Nincsenek nevelési problémái. A munkahelyén mindenki megbecsüli és gyorsan megy felfelé a vállalati ranglétrán. Végül makk egészségesen megy nyugdíjba és szépen, de lassan öregszik meg, mígnem meghal ugyan, de azonnal felkerül a mennybe, hiszen “jó ember” volt világ életében. Nos, ezt a mesét ne higgyük el! Nem erre tanít a Biblia. Sôt, a Szentírás pont az ellenkezôjérôl beszél. Igenis, van úgy, hogy az istenfélô embert csapások érik. Ebben követjük Jézus Krisztus példáját, aki a mennyei dicsôséget hátrahagyva vállalta az emberi sorsot, annak minden nehezségével együtt. Elviselte az emberi gonoszkodást. Engedte, hogy keresztre szegezzék, hogy minket megmentsen a kárhozattól; nem a sikertelenségtôl, hanem a bûneink következményétôl, az örök szenvedéstôl. Ha valaki kellemes élményekre vágyik, ne Isten ügyéhez csatlakozzon, hanem iratkozzon be egy klubba! Ott sikereket érhet el, azonban nem nyer örök életet. Igazi sikereket csak Isten tartogat az övéinek, ha engedelmesen követik parancsait. Minden más csak mulandó vagy látszat siker. Ne hagyjuk magunkat becsapni! Figyeljünk az Igére, ahonnan állandó útbaigazítást kapunk és könyörögjünk a Szentlélekhez, hogy világosítsa meg sötét elménket!

Drótos Árpád, református lelkipásztor, 2024. május 12., Manhattan

A Biblia megértését nehezíti az a körülmény, hogy szavai mást jelentettek abban a korban, amelyben íródott és mást jelentenek ma. Ilyen a Szentírás “világ” szava, amely az újszövetség görög nyelvén “koszmosz”-t jelent. Az ókori ember számára más volt koszmikus, mint a mi számunkra. Tehát, amikor a Bibliát olvassuk, a koszmosz szavát nem lehet a mai értelemben venni. Jézus kortársai számára a koszmosz nem jelentette a világmindenséget. Számukra nem voltak ismeretesek a csillagrendszerek és a galaxisok. Az ókori embernek a közvetlen környezete jelentette a létezô világot. Benne élt egy közösségben, amelynek szélesedhettek ugyan a határai, kiterjedve egy városra, városállamra vagy a római birodalomra, lehetett fogalma a környezô barbár világról, de nem ismerte az óceánokon túli földrészeket. Feltétlenül nem jelentett a koszmosz minden embert, aki akkor vagy valaha élt a földön. Csak így érthetô helyesen a János 3,16: ”Úgy szerette Isten a világot (koszmoszt), hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz ôbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Mint ahogy a János 4,42-ben sem úgy tesznek hitvallást a samáriaiak Jézus Krisztusról, hogy Ô mindenkit üdvözítene: “Tudjuk, hogy valóban ô a világ (koszmosz) üdvözítôje.” Nem az univerzális üdvösségrôl tanítanak ezek az igehelyek, hanem arról, hogy Isten minden nép közül kiválaszt egyeseket, akiket üdvözít. Ez a magyarázat összhangban van azzal az ószövetségi tanítással, miszerint Izrael kiválasztásának a célja az, hogy Isten magához hívja a népeket. (Zsoltárok 7,8; 45,18; 47,10; Ézsaiás 2,2-3; 55,5; 66,23; Zakariás 8,22) Nem értjük meg jól a bibliai embert, ha gondolkodását globálisan értelmezzük, mert az ókori felfogásnak megfelelôen az lokális volt. Óvakodnunk kell attól, hogy a saját elképzeléseinket visszavetítsük a régmúltba! Ezért van szükség a folyamatos imádságra, amikor a Szentírást forgatjuk. A Szentlélek Úristen menthet meg bennünket a hibás értelmezéstôl.

Drótos Árpád, református lelkipásztor, 2024. május 5., Manhattan

A Biblia olvasására vállakozót sok esetben visszarettenti, hogy nem érti, mit akar a szent szöveg mondani. Ez a körülmény is alátámasztja azt az igényt, hogy a Szentírast nem lehet csak úgy olvasgatni. Isten Igéjét tanúlmányozva kell olvasni; ha lehetôség van rá, akkor segédeszközök segítségével. A technika fejlôdése a bibliatanulmányozás területén szintén óriási lehetôségekkel kecsegtet. Elektromos eszközeinken olyan alkalmazásokat használhatunk, amelyek szinte hivatásos szintre emelhetik bibliai tanulmányainkat. Természetesen az a legjobb, ha van egy élô személy, aki segítséget tud nyújtani az Ige megértéséhez.

A gyülekezet ennek az elmélyülésnek a leghatékonyabb környezete. Ez is egy érvvel több azzal a vélekedéssel szemben, hogy mennyire nem lehet teljes hitéletet élni egyedül, közösség nélkül. Jó bibliai példa Fülöp tanitvány (Apostolok Cselekedetei 8,26-40), aki ugyan nem közvetlenül egy gyülekezet kereteink belül szólította meg az etióp kincstárnokot, de bizonyságtétele mögött ott állt a jeruzsálemi egyház és azok a közösségek, amelyekben Samáriában tevéknyekedett. Csak ezzel a lelki háttérrel tudott érthetô magyarázatot adni egy valószínüleg már zsidó hitre tért, prozelita pogány származású értelmiséginek, aki Ézsaiás prófétát olvasta zarándokútján. Nem mondhatja tehát senki, hogy nem kell neki ahhoz templomba járni, hogy higgyen és otthon is tud imádkozni. Bibliát olvasni és imádkozni lehet, sôt kell otthon, de értelemmel olvasni és könyörögni csak gyülekezeti háttérrel lehetséges. Fülöp és a fekete fôember közötti találkozás egyik nagy tanúlsága az, hogy nincs magányos hitélet; kell a “szentek közössége” hitünk teljes megéléséhez. Így tekintsünk az egyházra, mint olyan helyre, amely az Igét hitet érlelô beszéddé alakítja!

Drótos Árpád, lelkipásztor, 2024. április 28., Manhattan

Sokféle hit van, de csak egy fajta hit üdvözít. Azért van így mert a hit egy közvetítô eszköz. A fizikai világból vett példával élve, a hit olyan, mint a gôz, amely erôt fejt ki, ha megfelelô módon használják; vagy az áram, amely energiát hordoz. Ezért aztán megtévesztô módon sokszor még a tévhitek is hozhatnak eredményeket, amelyre az emberek felkapják a fejüket. Ilyen például a csodahit. Valaki átél valamilyen csodálatos eseményt és ez hitet támaszt benne. A csodahit azonban úgy is jellemezhetô, mint szalmaláng hit, amely fellobog; de hatása nem tartós. A nehézségek, a buktatók hatására kialszik. Egyetlen igazi hit van, amelyet üdvözítô hitnek neveznek, latin nevén “fides salvifica”, szemben az összes többi hittel, a “fides temporaria”-kkal. Az üdvözítô hitre csak egy módon lehet eljutni, mégpedig a Jézus Krisztussal való személyes találkozás útján. Erre számtalan példa van a Szentírásban, fôleg a tanítványok elhívási történeteiben.

Számunkra a legfontosabb kérdés, hogy akkor mi hogyan jutunk el vagy jutottunk el az üdvözítô hitre, hiszen hitvallásunk szerint Urunk éppen az Atya jobbján ül? Hogyan lehet akkor vele mégis személyesen találkozni? A kérdésre a válasz az, hogy a Szentlélek által. A Szentháromság harmadik személye az, aki valóságossá teszi Jézus Krisztus jelenlétét úgy a mi számunkra, mint ahogy jelen volt a teremtéskor, mint Isten szava, Igéje: “Legyen!” “És lett…” A Szentlélek pedig elénk adja a Szentírást, amelybôl emberi szóval is hallhatjuk Jézus Krisztus szavát. A Biblia minden igéjébôl Isten Fia beszél hozzánk, nemcsak azokból, amelyeket személyesen maga mondott, hanem mindegyikbôl. Az üdvezítô hitet ugyanis az Ige táplálja. Ez az Ige még arra is képes, hogy bármilyen másfajta hitet üdvösségre vivô hitté változtassa a kegyelem által és a Szentlélek erejével. Nem azért üdvözülünk, mert hiszünk, hanem azért hiszünk, mert Isten kiválasztott bennünket és hittel ajándékozott meg minket.

Drótos Árpád, református lelkipásztor, 2024. április 21., Manhattan